És most nem a meséből ismert vízisárkányra gondolok, hanem a finnek elképesztő belső megtartó erejére.
Arra az állapotra, amikor már nem segít a puszta motiváció egy nehéz helyzet túlélésében, mert elfogyott minden erőforrásod. Mindenkitől csak azt hallod: „Tarts ki, majd ez is elmúlik!” De te legszívesebben csak becsuknád magadra az ajtót, és elbújnál a tehetetlenség elől.Mert most nem akarsz fejlődni, sem remélni és motivációs beszédeket hallgatni. Egyszerűen csak túl akarod élni a napokat.
A finneknek van egy szavuk arra a belső erőre, ami akkor jelenik meg bennünk, amikor már azt hisszük, teljesen elfogytunk. Úgy hívják: sisu. Egy csendes belső hang, ami talán téged is kísér születésed óta, és a legnehezebb pillanatokban is képes előre húzni.
A sisu ilyenkor ezt mondja:
„Nem tudom, menni fog-e. De megyek tovább.”
Sokszor azt hisszük, azért nem haladunk, mert nincs elég akaraterőnk. Pedig lehet, hogy nem erről van szó. Lehet, hogy egyszerűen csak elértünk egy belső határhoz. Ahhoz a ponthoz, ahol már nem a lendület segít, hanem a döntés. Mert nem az érzés visz tovább, hanem az elköteleződés.
Ilyenkor a sisu néha azt jelenti, hogy még egy lépést megteszel. Máskor pedig azt, hogy megállsz. Lélegzel. És hagyod, hogy a dolgok rendeződjenek, mert tudod: a következő lépés már könnyebb lesz.
Te mikor voltál utoljára ezen a ponton?